„Cukorkásbábu”: a történet szemiotikai evolúciója a Hoffmann-i rémálomtól a karácsonyi kanonig

Bevezetés: A kultúra rétegzett palimpszeste

P. I. Tchaikovsky „Cukorkásbábu” balettje, amely E. T. A. Hoffmann „A Cukorkásbábu és a rágcsálók királya” (1816) című meséjéből készült, egyedi kulturális palimpszest, ahol az eredeti szöveg többszörösen átírva és újraértelmezve lett. A Hoffmann sötét, ironikus, pszichológiailag összetett novellája és a XX-XXI század közönsége számára ismert világos, ünnepi, majdnem didaktikus balett közötti szakadék bemutatja a kulturális alkalmazkodás, cenzúra és mítoszteremtés mechanizmusait. Az ezen átalakulás elemzése multidiszciplináris megközelítést igényel, amely magában foglalja a irodalomtudományt, a zenei tudományt, a balett történetét és az művészetsociológiát.

Hoffmann: a pszichoanalitikus rémálmok meséje

A Hoffmann eredeti története egy összetett mű, több jelentős réteggel:

Sérülés és gyógyulás: A történet a Hoffmann unokanővére, Marie történetén alapul, aki csecsemőkorában leesett a pelenkázó asztalról és fejsérülést kapott. A mesében ez a sebzés a Cukorkásbábu szempontjából jelenik meg, amely csak a Rágcsálók királya legyőzése után gyógyul meg. A történet a gyermekkorbeli sérülés gyógyulásának metaforája, amelyet a szerelem és a hűség segítségével kezelnek.

Duplikáció és delírium: Hoffmann, jogász szakmájú, finoman kutatja a valóság és a delírium határát. A Drosselmeier unokaöccse nem egy jó varázsló, hanem egy sötét, demiurgikus karakter, nagy sárga arccal és fekete kötszerrel a szemében, aki egyszerre készít csodálatos játékokat és veszélyes automatonokat. A világok közötti konfliktus (bábos/élő, gyermek/felnőtt) egy izgalmas, szürreális atmoszférát teremt.

Gótikus és társadalmi szatíra: A bábják királysága nem csak csodák helye, hanem a polgári társadalom paródiája is, amelynek szokásai. A kemény dió Krokatók és a Pirlipat hercegnő története a társadalmi osztályozás, az külső szépség és a puritanizmus szatírája.

Érdekesség: Az eredeti verzióban a főszereplő neve Marie, nem Klára. Klára a babája. Ez a cserélés a balettváltozatban eltöri egy fontos nuancét: Marie a bábjával azonosul, ami erősíti az identitás homogenizációjának motivját.

Tchaikovsky és Ivanov/Petipa: az első alkalmazkodási szűrő

Marius Petipa által írt librettó, amelyet Alexander Dumas apó francia adaptációjára alapoztak, az első és legfontosabb szűrő lett, amely enyhítette a Hoffmann-i szöveget.

A pszichológiailag enyhítés: Az félelem, a delírium és a duplikáció motivjai eltűntek. A történet egy lineáris mesévé vált, amely a jó, amely legyőzi a gonoszt. Drosselmeier egy jó keresztapa lett.

A karácsonyi/nyuloi kontextus erősítése: A balettet az imperiális színházak igazgatói karácsonyra 1892-ben rendelték. Petipa szándékosan hangsúlyozta a családi ünnepet és a gyermekek örömeit, ami megfelelt a közönség igényeinek.

Tchaikovsky zenei geniusa mint transzcendens elem: Tchaikovsky zenei geniusa még tovább ment a „tisztítás” útján. Zenéje líraiságot, tisztaságot és emelkedettséget hozott a történetbe. Témák, mint a „Fée dragée tánc” vagy az Adagio a pas de deux-ben, egy érzelmileg gazdag tájékozódást hoztak létre, amely távol áll a Hoffmann-i ironiától és a félelmektől.

Ugyanakkor az eredeti balettváltozatban (Ivanov koreográfiája) megmaradtak a furcsa és ijesztő elemek (például a sötétebb harci jelenet).

Szovjet és amerikai interpretációk: a kanon kialakítása

A „Cukorkásbábu” karácsonyi must-see-jévé válása kulcsfontosságú szakasza a XX. század közepén történt.

George Balanchine verziója (1954, New York City Ballet): Balanchine, aki a Mariinszkij teátrumban nőtt fel, de az Egyesült Államokban dolgozott, egy etalonnak számító nem-szovjet verziót hozott létre a Nyugat számára. Hipertrophiázta a ünnepi hangulatot, a bemutatót a lehető legyelekesebb, legédesebb és legérthetőbbé tette. A balett az Egyesült Államokban a központi karácsonyi családi esemény lett, és az aestheticsz hatással volt az összes következő előadásra.

Szovjet előadások (például Grigorovics, 1966): Az Szovjetunióban, ahol a karácsony tilos volt, a „Cukorkásbábu” lett a fő újévi előadás. Jurij Grigorovics még inkább távolodott Hoffmanntól, és a bemutatót filozófiai prédikcióvá tette a jó és a gonosz örök küzdelméről, ahol Marie (a nevet visszaadták) a tiszta, megmentő lélek szimbóluma. A szcenárió megtisztult a „burzsoá” motivusoktól, és a kollektív kezdetre és a győzelemre helyezte a hangsúlyt.

Ezért a XX. század végére kialakult a globális „édes” kanon: a balett egy szép, nyugodt meseként, amely egy lányról, egy játékról, a rágcsálók legyőzéséről és a Confektienburg-i utazásról szól. Hoffmann a háttérbe került.

A modern interpretációk: a visszatérés Hoffmannhoz és a kanon dekonstrukciója

Az utóbbi 30 évben a koreográfusok aktívan visszatértek az eredeti szöveg bonyolultságához, és a kanont dekonstruálták.

Pszichoanalitikus megközelítés: A bemutatók a sérülésre, a felnőtté válásra és az erotikára helyezik a hangsúlyt.

Mats Ek (Svéd Királyi Balett): Az ő „Cukorkásbábuja” (1999) egy sötét, szürreális világ nagy gyerekei számára, akik pizsamában vannak, ahol az idősek karikaturisztikusan néznek ki, és a csokoládé nagy és ijesztő. Ez a történet a gyermekkorból az ifjúságba való fájdalmas áttörésről szól.

Jurij Posokhov (Nagy Színház): A verziójában Klára egy özvegy, aki egy otthonban van, és a varázslat a kórházi képzelődésből születik. A balett a gyermek pszichológiájának kutatása, aki egyedülálló.

Szociokritikai megközelítés: A koreográfusok a történetet a modernitásról való beszélgetéshez használják.

Michael Boron és Matthew Hart (San Francisco Balett): Az 1915-ös San Francisco-ba helyezik az akciót, és Drosselmeiert egy feltalálóként ábrázolják, és az utazást egy új világ álomként.
© elibrary.at

Permanent link to this publication: