Athénosz mítusa: tegnap és ma

Bevezetés: Platón forrás

Athénosz mítusa, ellentétben sok más ókori hagyománnyal, pontos szerzőségével és létrehozásának dátumával rendelkezik. Először ismerteti a görög filozófus, Platón két dialógusában — a "Timaiosz" (i. e. 360 körül) és a "Kritiosz". Platón szerint Athénosz egy erős szigetállam volt, amelyet "Hérkulesz oszlopai" mögött (Gibraltar), amely 9000 évvel ezelőtt (SOLON időszámításához képest, i. e. VI. század) megpróbált meghódítani Athént, és egy nap és egy éjszaka földcsuszamlás és árvíz következtében elnyelt a tengerben. Kritikus fontosságú, hogy Platón Athénosz történetét nem mítusként, hanem valós hagyományként (logos) mutatja be, amelyet az egyiptomi papok közvetítettek.

Platón céljai: filozófiai allegória, nem történetírás

A modern tudomány Platón meséjét elsősorban filozófiai-politikai allegóriaként, nem történeti jelentésként vizsgálja. Filozófus célja:

Az ideális államrendszert szemlélteti a kontrasztosságban. Platón meséjében Athénosz az ideális polisz megtestesítése, amelyet okos filozófusok vezetnek.

A ciklikus civilizációs halál elméletének bemutatása, amely a morális bukást követi. Athénosz, amely kezdetben magas szellemi szintű volt, elmerült a büszkeségben és az önzésben, amiért istenek elpusztították.

A Platón által akkorani Athén birodalmának kritikája, amelynek imperialista törekvései és tengeri hatalma az Atlántida képére vetülhetett.

Ezért az antik korban Athénosz főként irodalmi és filozófiai struktúraként értelmezték, ami azt mutatja, hogy tanítványa, Arisztotelész szkepticizmusa, aki a mítust hamisnak tekintette.

A mítosz evolúciója: a reneszánsztól az újkor okkultizmusáig

Az Atlántida iránti érdeklődés a Nagy Földfelfedezések korában újraéledt. Az humanisták, az Atlántidát az Újvilággal azonosítva, Pлатón dialógusainak próféciait látták az Amerikára. Francisco López de Gómara, a konkvisztáció történetírója, az aztékokat atlántikus leszármazottaknak nevezte.
Azonban a legfontosabb fordulat a XIX. században történt, amikor a mítoszt nacionalizálták és mítikusnak tették:

Az amerikai kongresszusi tag Ignatius Donnelly a "Az Atlántida: a vízözön előtti világ" (1882) című könyvében Athénoszot tudományos tényként mutatta be, mint az összes ősi civilizáció és technológia ősanyját. Az ötletei a pseudohistoriának a alapját képezték.

Hélène Blavatsky, a teozófia alapítója a "Rejtélyes doktrína" (1888) című művében az atlántusokat a negyedik "alapvető népcsoportnak" nevezte, akik giganthideg technológiával rendelkeztek. Ez az okkult értelmezés rendkívül hatásos lett.

Rudolf Steiner és az antropozófia követői Athénoszot a emberiség szellemi őshazájának fejlesztették elő, ahol a lakosság jövő látása volt.

A XX–XXI század modern "tudományos" hipotézisei és kritikája

A XX–XXI században az Atlántida keresése a pseudohistoria és a parapszichológia területére helyeződött, amely számos hipotézist hozott létre, amelyeket azonban az akadémiai tudomány nem fogad el azért, mert nincs bizonyítékuk. A legismertebb lokalizációk:

Az égei-tengeri hipotеза (Santorini/Kreta). A legnagyobb tudományos alapot biztosító verzió, amely Athénosz pusztulását a Tíra (Santorini) vulkánkitörésével (i. e. 1600 körül) kapcsolja össze, amely megsemmisítette a kretai minóiai civilizációt. Az összefüggések vannak: egy fejlett tengeri hatalom, amely egy katasztrófában halt meg. Azonban a kronológia (9000 év) és a geográfia (Atlanti-óceán, nem a Földközi-tenger) nem egyezik meg Platón leírásával.

Az Atlanti-óceán (Azori szigetek, Bahamák). A népszerű, de nem bizonyítható hipotеза, amely a Platóni szöveg szó szerinti értelmezésére épül. A Bimini-rodzók (a Bahamák aljzatán található víz alatti kőzetek) kutatásai nem erősítették meg azok mesterséges eredetét.

Az Antarktisz (Charles Hapgood hipotézisa). A pseudotudományos teória a pólusok elmozdulásáról, amelynek következtében a meleg Atlántida a Déli pólusra került. Ez a teória a geológiai adatokkal szemben cáfolva lett.

A Fekete-tenger (Ryan és Pitman hipotézisa). A vízözön kapcsolatát feltételezi a Földközi-tenger vízének a Fekete-tóba való áramlásával körülbelül 5600 évvel ezelőtt, amely hatalmas árvízhez vezetett. Bár ez a valódi esemény, a közvetlen kapcsolat a Platóni szöveggel spekulatív.

A tudomány kritikája: A történetírók és az archeológusok főbb ellenérvei:

A materiális bizonyítékok hiánya. Egyetlen olyan lelet sem található, amely egyértelműen az "atlanti"ként azonosítható.

Platón anachronizmusai. Athénosz hadseregének leírása (kerekes harci járművek, fémfegyverek) a IV. századba illik, nem a hipotetikus X ezer évi időszakra.

A mítosznak az ideológiai célokban való használata. A nácik "Anenербé" kutatói az "arjai" népcsoport praeistorikus őshazáját keresték az Atlántidában, ami meggyalázta a témát a tudósok szemében.

A mítosz ma: pop-kultúra és a "elveszett civilizáció" paradigmája

A modern kultúrában az Atlántida már nem egy konkrét hely, hanem archetipikus történet, amely "a vesztes aranykor és a büszkeség, amely a bukáshoz vezet" metaforája. Erősen beépült:

A tömegkultúrába: Filmesek ("Disney Atrantida: A rejtett világ", "A rejtélyes sziget utazása"), képregények, videójátékok.

Az ezoterikumba és a New Age-ba: Folytatódnak a spekulációk az "atlanti magas technológiáiról" (kristályok, repülő eszközök), az "atlanti leszármazottakról" (plejádeanok) és kapcsolata más mítikus földdel (Lemúria, Mu).

A nemzeti mítoszokba: Néhány országban (például az Egyesült Királyságban az Atlántida keltai tengeri szigeteként való hipotézisa, amely a Doggerlandbe merült a tengerbe) a mítoszt az állami identitás erősítése érdekében alkalmazzák.

Záró gondolat: miért él a mítosz?

Az Athénosz mítusa két és fél évezreden keresztül mutatja be hihetetlen életképességet. Erőssége a szintézis és a szűkösség, amely lehetővé teszi, hogy különböző jelentéseket vetít rá: politikai utópiatól az okkult megvilágosodásig, tudományos hipotézistől az ökológiai katasztrófa képéig. Választ ad a emberiség mély igényére egy nagyapák legendájára, akik elveszett tudásokat birtokoltak, és figyelmeztet arra, hogy bármely, még a legnagyobb civilizáció is sebezhető a természet vagy saját hibái előtt.

Ezért az Atlántida ma már nem egy archológiai rejtély, hanem kulturális és pszichológiai jelenség. A keresése inkább a konkrét elmerült sziget után, mint az emberi társadalmak eredetének, fejlődésének és végzetének örök kérdéseinek keresése. Míg ezek a kérdések relevánsak, az Atlántosz mítusa folytatni fogja életét, mindig új megjelenésekkel a kor szelleme szerint.

Permanent link to this publication: