А modern államok jogszabályozásában alkalmazott „sимфония” elve: a bizánci utópia a konstitucionális dualizmusig

A „hatalmi simfonia” kifejezés (görögül συμφωνία – „sóvú, megegyezés”) mély történelmi gyökerei vannak, és továbbra is vitát vált ki a mai jogrendszer alkalmazásában. A Bizánci Birodalomban keletkezett, mint az egyházi (patriarcha, egyház) és a világi (császár) hatalom közötti viszony ideális mintája, a szimónia elve ma két kulcsfontosságú aspektusban értelmezendő: mint az állam és a vallási intézmények közötti interakció és mint a különböző hatalmi ágak és szintek közötti harmonizáció. Teljesen tisztában, bizánci formájában egyik modern államban sem valósult meg, de az elemei és filozófiája továbbra is befolyásolja a konstitucionális struktúrát.

1. Történelmi magja: a bizánci modell és paradoxonjai

A szimónia elvének klasszikus megfogalmazása a császár I. Jusztinianus 6. újnovációjában található (VI. század): «A legnagyobb isteni ajándékok, amelyeket az emberek kapnak a legmagasabb emberi szeretet által, – a szentelés (sacerdotium) és a hatalom (imperium). Az első isteni ügyek szolgálatában áll, a második emberi ügyeket irányít… Ha mindkettő valóban nemes és Istennel való egybehangzásban van, közöttük jó megértés lesz (симфония), amely mindenféle jót hoz az emberiségnek».

• A modell lényege: Két hatalom – függetlenek és szuverének a saját területükön, de harmonikus együttműködésre hívva a közös jólét érdekében. Az uralkodó megvédi a hit dogmáit és a templomi rendet, míg az egyház imádkozik az államért és szellemileg szenteli meg a hatalmát.

• A gyakorlati paradoxon: Történelmileg a «szimónia» gyakran megsértésre került a császárság javára – a császárság feletti egyház dominanciája. Az állam törekedett az egyházi apparátus alárendelésére, ami a kiegyensúlyozott egyensúly fenntartásának belső nehézségeit mutatja.

2. Modern értelmezés 1: az állam és a vallási szervezetek

Ez az aspektusban a szimónia elve különböző állam-vallási kapcsolati modellekké alakult át, a teljes elválasztástól az állami egyházakig.

• A «szimfonikus» együttműködés elemekének példái:

  • Az Egyesült Királyság: A monarcha a magyar királyi egyház feje (Act of Supremacy, 1534), és a püspökök a House of Lords-ban ülnek. Ez egyesítés, nem szimónia, de kölcsönös képviseleti elemekkel.

  • Görögország, Finnország, Dánia: Létezik hivatalos státusz a Ortodox (vagy lutheránus) egyház számára a más vallási felekezetek szabad gyakorlása mellett. Az állam támogatja az egyházat, és az egyház részt vesz a közéletben (például az iskolai oktatásban).

  • A Russzák Föderáció: A «Szabad hit és vallási egyesületekről» szóló Föderális törvény bevezetésének preambulájában elismerik a «ortodoxia különleges szerepét Oroszország történelmében», valamint más hagyományos vallások tiszteletben tartását. Ez történelmi és kulturális jelentőség elismerése, nem jogi fennhatóság, ami gyenge forma «szimóniaként» tekinthető, amely a kulturális partnerkapcsolaton alapul.

• Az ellentmondás – a laicizmus (Franciaország, USA): A kettős elválasztás elve (laïcité) a klasszikus szimóniával ellentétes, kizárva a vallást a közhatalmi területből.

3. Modern értelmezés 2: a hatalmi ágak és szintek közötti harmonizáció

A szélesebb, világosságosabb értelemben a «szimónia» elve a konstruktív együttműködés és a sűrítés-ellenőrzési rendszer elvének megértéseként értelmezendő a parlamenti, végrehajtó és bírósági hatalom között, valamint a központ és a régiók között.

• A sűrítés-ellenőrzési (checks and balances) doktrína: Ez a doktrína, amelyet az Egyesült Államok, Németország, Oroszország és más államok alkotmányaiban valósítanak meg, a harmónia gondolatának pragmatikus és jogi megtestesítése, amely az egymás közötti ellenőrzésen keresztül érhető el. A hatalmak nemcsak függetlenek, hanem eszközökkel rendelkeznek egymásra gyakorolt hatásukra (a elnök vétójoga, az elnök elmozdítása, a bírósági alkotmányos ellenőrzés), ami megelőzi az uralkodást és kényszeríti a megegyezett megoldások keresésére.

• A kooperatív föderalizmus (Németország, részben Oroszország): A fédерális központ és a fедерális szubjektumok közötti kapcsolatok nem merev határokon alapulnak, hanem a egyezmény és kölcsönös segítség elvének alapján épülnek. Ez a hatalom vertikális szimónia, ahol különböző hatalmi szintek közösen oldják meg a közös feladatokat (például közös finanszírozású projektek, egyeztetési eljárások).

• A társadalmi partnerkapcsolat: Egy olyan konceptus, ahol az állam, az iparosok és a szakszervezetek közösen kidolgozzák a munka- és társadalmi politikát. Ez is egy olyan forma «szimónikus» egyeztetésnek tekinthető.

4. Kritika és határok a modern világban

1. A mítoszolás: A klasszikus szimónia inkább teológiailag-politikai ideal, mint történelmi valóság. Az isteni forrásból származó mindkét hatalom hivatkozása nem kompatibilis a modern demokráciák alapját képező népi szuverenitás elvével.

2. A pluralizmus és a világosság: A modern társadalmak pluralistaak a vallási és világnézeti struktúrájukban. Az állam egyetlen felekezetével való kiváltságos partnerkapcsolata sérti más állampolgárok jogait és ellentmond a egyenlőség elvének.

3. A jogi bizonytalanság: A «harmonia» fogalma túl általános a szigorú jogi szabályozáshoz. A hatalmi ágak közötti konfliktusokat nem a «sóvú» alapján, hanem a világos alkotmányos eljárások és bírósági döntések alapján oldják meg.

Összegzés: a teológiai harmóniától a konstitucionális egyensúlyig

Tehát a «szimónia» elve eredeti, bizánci megértésében nem közvetlen jogszabályozási elv a modern államokban. Azonban mély hatással volt a politikai filozófiára, és két kulcsfontosságú modern doktrinává fejlődött:

1. A állam-vallási kapcsolatok területén – különböző formákban az históriai és kulturális szerep elismerésére a hagyományos vallások, miközben a állam világosságot vagy semlegességet tart fenn.

2. A államhatalom szervezésének területén – alapvető konstitucionális elv a hatalmi ágak megosztása és a sűrítés-ellenőrzési rendszer bevezetése, valamint a szövetségi állam és a társadalmi párbeszéd elvei.

A modern «szimónia» nem a király és a pátriárka szövetsége, hanem a különböző hatalmi ágak, irányítási szintek, társadalmi csoportok és világnézeti közösségek érdekeinek összetett, eljárási biztosított egyensúlya a jogi területen. Ez már nem isteni, hanem kifejezetten földi, racionalista és folyamatosan tárgyalási harmónia, célja a stabilitás, a igazságosság és az hatékony irányítás biztosítása a bonyolult társadalomban.

Permanent link to this publication: