Kagoty a nyugati Európa történelmében: elzárás bélyege

A kagoty (franciaul cagots, ismert még agotes, caqueux, gésitains néhány régióban) az egyik leg загадósabb és legkevésbé tanulmányozott marginalizált csoport a nyugati Európa történelmében. Az X-XI. és az XIX. század között, mintegy ezer évig, elzárva éltek a délnyugati Franciaország (Gascony, Béarn, Guyenne), aészaknyugati Spanyolország (Nápoly, Aragón) és részben Svájc területein. A jelenség egyedi: eltérően a zsidóktól vagy a cigányoktól, a kagoty etnikailag, nyelvileg és vallásilag nem különböztek az körülvonalas lakosságtól, de szigorú és rendszeres segregáció alá estek, amelynek alapja a szociális bélyeg volt, amelyet még a gonoszítóknak is elfelejtettek.

Externe korlátozások és "rituális szennyezettség"

A kagoty diskriminációja rítusos és mindennapi jellegű volt, és a helyi törvényekben (fors) és a templomi előírásokban rögzült. Kényszerítették őket, hogy külön negyedekben éljenek a települések peremén, gyakran a folyó mellett vagy mocsaras területen. Tiltották meg tőlük:

• Nem házasodni a nem-kagottal halállal fenyegetve.

• A piacra hozott élelmiszerekhez külön palotával érintkezni.

• Lábukkal a járdára lépni ( hogy ne "szennyezzék" a földet).

• A földdel kapcsolatos mezőgazdasági tevékenységet folytatni, mert féltek, hogy "mérgezik" a földet.

Csak olyan foglalkozásokban lehetett dolgozniuk, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a "szennyezettséghez" vagy a halálhoz, ami közelítette őket a japán burakumin kastélyhoz: fafaragás és borbélymunka (fa, amely már "meghalt"), valamint a "sang profesziók" - cserepesek (az állati bőr használatát miatt) és temetői munkások. Érdekes tény: sok templomban még mindig fennmaradtak a kagoty számára külön, nagyon alacsony bejáratok (a népi nyelvben porte des cagots), amelyeken keresztül a hátsó falhoz vagy külön, kerített padokhoz értek el. A szent víz pohárját hosszú lapáttal adták nekik, és a szentmisét külön vették át.

Genetikai hipotézisek: a leprásoktól a proto-indoeurópai népesség maradványaiig

A bélyeg eredetének rejtélye számos hipotézist szült, egyik sem bizonyult véglegesnek. Az 19-20. század történetírása a következő verziókat javasolta:

1. A leprások leszármazottai (a középkorban a legnépszerűbb): Hitelt adtak, hogy a kagoty vagy ők maguk leprák voltak, vagy leprás leszármazottak. Bár a betegség látható jelei gyakran hiányoztak, rájuk hárultak a leprások számára szánt rítusos korlátok.

2. A vasként vagy sármazottak maradványai: A népi etimológiában a szó cagot néha a caas Gott ("Gót kutyák") vagy canis Gothorum ("Gót kutyák")hoz vezetett. Őket a vereségük után maradt vasként vagy sármazottaknak tekintették, akik a Récconquista után maradtak.

3. A proto-indoeurópai népesség maradványai: Néhány modern kutató (például a történetíró G. Bossé) a kagotyakat a kelta vagy római autochthon plemények leszármazottainak látja, akiket fokozatosan elhajtottak és marginalizáltak a kelta és rómaiak. A szakmájuk specializációja még az őskorban is kialakulhatott.

4. A társadalmi mítosz áldozatai: A modern történeti antropológia inkább úgy véli, hogy a kagotyak a társadalmi mítosz következményei. Az társadalomnak szüksége volt egy belső "elutasított csoportra", amelyre a kollektív félelmeket (betegségtől, haláltól, másoktól) lehetett átrajzolni, és megerősíteni az own identitását. Miután a csoport létrejött, a határai a tiltások és előítéletek rendszerével tartóztak meg.

Emancipáció és eltűnés

A kagoty rendszere végét a Nagy Francia Revolúció indította el. 1789-ben a kagotyak aktívan támogatták a revolúciós ötleteket, remélve az egyenlőség. 1790 és 1793 között a Legfelsőbb Tanács és a Konvenció kiadta a teljes egyenlőségükről szóló dekrétumokat. Azonban a prejudekciók gyakorlatban erősebbek voltak a törvényeknél. A segregáció a mindennapi életben a XIX. század végéig fennmaradt. Az utolsó stigmát csak a francia társadalom unifikálódásával, az urbanizációval és az első világháborúval távolították el, amikor az alagútban eltűntek a társadalmi és regionális különbségek.

Hagyomány és emlékezés

Ma a kagotyak leszármazottai teljesen asszimilálódtak. Az ő történelmük lett az akadémiai kutatások és a helyi emlékezés tárgya. Az történet egy erős emlékeztető arról, hogy a társadalmi bélyeg, amely már nem értelmezhető, hogyan tud évtizedeken át reprodukálódni a mindennapi gyakorlatok és rítusokon keresztül, létrehozva egy zárt körű izoláció körforgását. A kagotyak nem egyszerű történelmi kuriozitet, hanem egy erős példa arra, hogy az társadalom hogyan hoz létre "belső idegent", akinek a bűne csak a rávonatkozó státusz, és milyen nehéz megdönteni azokat a szegregációs rendszereket, amelyek nem a valós különbségeken alapulnak, hanem mélyen gyökerező mítoszokon.

Permanent link to this publication: