Tánc a kereszténységben: elutasítás, misztika és liturgikus mozdulat között

Bevezetés: az ellentmondásos hozzáállás

A kereszténység hozzáállása a tánchoz történelmileg bonyolult és kétséges. Ez a dialogus és konfliktus a pogány gyakorlatokkal, az antropológia (a test értékelése) és a teológiai dogmák hatására alakult ki. Ennek eredményeként nincs egységes "keresztény álláspont"; inkább beszélhetünk egy spektrumból — a teljes elutasítástól a bűnös gyakorlatként, egészen az integrálásig a liturgikus életben mint misztikus imádkozás formájában. Ez a spektrum az időszak, a konfesszió, a kulturális kontextus és a konkrét hagyománytól függ.

Történelmi gyökerek: a korai keresztény polemika és szintézis

A korai Egyház (I–IV. század) az élleni és keleti kultúrák körében létezett, ahol a tánc a vallási misztériák (például Dionyszosz, Kibela kultuszaiban), a népi ünnepek és a római színpadi előadások része volt. Az Egyház atyái (Tertullianus, János Zlatóskeresztelő, Aurelius) hevesen elítélték ezeket a formákat, és látva bennük:

A pogány és szentélyimádás megnyilvánulását.

A чувственность és a vágy fellángolását a test bemutatásán keresztül.

Az amoralis kontextus, a pihenések és a színházi előadások kapcsolatát.

Ugyanakkor már ebben az időszakban meg lehet találni más megközelítések nyomait. Az Evangéliumban van a tánc metaforikus említése (a bűnös fiú története: "...a kiképzett bárányt megvakarták... és ünnepelték" — Lukács 15:23-24, ahol a "ünnepelni" a görögben táncokat is jelenthet). Létezik korai keresztény legenda a táncoló Jézusról az apostoli "János" apokrif "Tevékenyedségei" (II. század)ban, ahol Jézus, a tanítványok körében, a Szenteste előtt keringő táncot vezet, és a hit titkait magyarázza el a mozdulatokon keresztül.

Confessziós különbségek

1. Ortodoxia: liturgikus mozdulat és népi hagyomány
A bizánci és ortodox hagyományban a tánc mint önálló cselekvés a szertartásban hiányzik. Azonban a szertartást "Istennel való táncnak" értelmezik metaforikus értelemben: ez egy szigorúan szabályozott, ritmikus, szimfonikus cselekvés (menet, imádkozás, hajnalozás). A szertartás testvédelete mély szimbolikus jelentést hordoz.

Példa: A jeruzsálemi szertartásban az Úr Jézus bevonulása Jeruzsálemben (Vasárnap a Betlehemi Királyok) a templom körüli fáklyás menet ritmusos, ünnepi sétaként értelmezhető.

Népi kultúra: A posztkonstantinápolyi időszakban, különösen a szláv népek körében, a keresztény ünnepek (Karácsony, Húsvét, Pentekoste) gyakran tartalmaztak keringőket és népi táncokat, amelyek, bár nem voltak a szertartás részei, örömkitelmezéseknek értelmezhetők. Az Egyház gyanakodva viszonyult hozzájuk, de gyakran tűrte őket mint népi szokást.

2. Katolicizmus: a misztériumoktól az elítélésig
A nyugati középkorban léteztek liturgikus drámák és misztériumok, amelyek ritmusos mozdulatok és meneteket tartalmazhatnak (például a "Halál táncja" mint moralitás). Azonban a Třídenti zsinat (XVI. század) után ezek a formák főként kiszorultak a templomból. Az oficiális álláspont szigorúbb lett, bár a népi katolicizmusban (különösen Dél-Amerikában és a Fülöp-szigeteken) a táncos menetek megmaradtak.

3. Protestantizmus: radikális elutasítás és új formák
A reformáció, amely a "csak a Szentírás" és az "emberi intézmények" elutasítása hangsúlyozására összpontosított, a legtöbb ágazatban (kalvinizmus, puritanizmus, sok baptista egyház) teljesen kiszorította a táncot a szent környezetből, mint a világi, bűnös szórakozást. Csak a XX–XXI században néhány charismatikus és nem-pentekostikus közösség újra bevezette a táncgyakorlatot imádkozás formájában.

4. Etiópiai és Kopt Egyház: egyedi liturgikus hagyomány
Ez a legjelentősebb kivétel. Az Etiópiai Ortodox Egyházban létezik egy ősi liturgikus tánc "evharisztikus kebra" hagyománya. A papok és diakónusok a nagy ünnepek szentmiséin (főként a nagy ünnepek) speciális, lassú, pendülő mozdulatait hajtják végre, gyakran botokkal és bőgőkkel, háromlépéses ritmusban (Trinity szimbólum), ami nem szórakoztató tánc, hanem mozgásban lévő imádkozás, öröm és hálás kifejezés.

Misztikus és szerzetesi tánc

A keresztény misztikában a tánc néha metaforaként vagy akár gyakorlatként szolgál aisten egyesülésére.

Mester Eckhart (XIV. század) a visszatérő lélek, amely visszatér Istenhez, "táncoló léleknek" nevezte.

A chassidizmus (a XVIII. századi zsidó misztikus mozgalom, amely a néhány keresztény gondolat közel áll) aktívan használta az extatikus táncot a vallási csodálkozás elérésére (dvekut), amely hatott néhány kelet-európai keresztény közösségre.

Az igazságos gyakorlatban nincs tánc, de figyelmet fordítanak a lélegzés ritmusára és a szívverésre mint az imádkozás belső "mozgására".

A modern trendek: a charismatikus újjászületés és a kritika

A XX. század közepétől a charismatikus és nem-pentekostikus mozgalmak (beleértve a katolikus újjászületést) a tánc visszatért néhány közösségbe mint a Duhban lévő öröm spontán kifejezése, imádkozás formája. Gyakran impromatu mozdulatokkal, zászlókkal, kendőkkel (dicsértés anyagai). Az támogatók a bibliai hívások megvalósításaként látják ezt: "Dicsérjétek őt a timpanon és a szájakkal" (Zsoltár 150:4). A kritikusok (beleértve a protestantizmus és az ortodoxia belső kritikusait) ezt nem megfelelő érzelmi hangulatnak, a szekularis gyakorlatok átvételének és a tisztesség elhagyásának tekintik.

A tánc a kereszténység művészete és tanúskodása

A liturgikus kontextuson kívül létezik a keresztény táncművészet (Christian dance ministry) jelensége. Ez a bibliai történetekre vagy lelki témákra épülő előadó művészeti előadások, amelyeket koncerttermekben vagy evangélizációs rendezvények részeként adnak elő. Itt a tánc vizuális prédikációvá válik, metaforikus nyelvvé a szellemi igazságok átadására.

Teológiai értelmezés: lehetséges megközelítések
A tánc keresztény újrahasznosítására törekvő teológusok több megközelítést kínálnak:

Inkarnációs: A kereszténység dicséri az Isten emberré válását, és így a testet is mint az Isten Lélekének templomát. A tánc egy szent testvédelem kifejezése lehet.

Eschatológiai: A tánc a Jézus Királyságának örömének előfutása, ahol lesz "pir és öröm" (Lukács 15:25).

Trinitárius: Az Isten Tízercsének arcai közötti kölcsönös mozdulatok (perihorézis) néha a teológusoknál egy tökéletes, örök "táncnak" írják le a szeretet, amelybe az ember meghívást kap.

Záró gondolat: a tiltástól az üdvözítésig

A tánc története a kereszténységben egy folyamatos feszültség története a világ elutasítása között (beleértve a testi gyakorlatokat) és az inkarnációs minden emberi természet szentítésének megerősítése között. Ha az első évszázadokban és a Reformáció korában a védelmi, tiltó logika uralkodott (főként Nyugaton), akkor az utóbbi időben egy integratívabb szemlélet felé mutatkozott.

A tánc a kereszténységben ma több formában létezik: mint ősi liturgikus hagyomány (Etiópia), mint népi szokás, mint spontán charismatikus kifejezés és mint profi művészet lelki témákra. Jövője attól függ, hogy a keresztény közösségek képesek-e bölcsek és liturgikus helyes formákat találni a következő igazság megvalósítására, hogy a hit nem csak gondolkodás és szó, hanem az egész lényeg, beleértve a testet, is mozdulás a Isten felé. A tánc marad egy kihívás, amely a kereszténységet újra megértésre hívja a szépség és a szentesség emberi mozgásának.

Permanent link to this publication: