Tánc az indúizmusban: a mozgás isteni megjelenése és az elszabadulás útja

Az indúizmusban a tánc nem egyszerű művészet vagy szórakozás. Ez a kozmogónia alapvető eleme, isteni imádkozás formája, filozófiai konceptus és megszabadulás (moksha) útja. A táncot az univerzum kezdeti rezgésének, az isteni energia (shakti) ritmusos megjelenésének, valamint a lélek és aanyag örök játékának (lihya) kifejezésének tekintik.

Theológiai és mitológiai alapok

A fenti isten mint a Teremtő az indúista hagyományban gyakran egy kosmikus táncos alakjában jelenik meg. Leginkább a Siva Nataraja — "Tánc ura" alakjában van megtestesítve. A táncát a Chidambaram arany termében jelképezi az öt isteni funkciót:

Srishti (szотворение, testesítve a bádrám-damarában).

Stiti (tartás, a nem félelem jele).

Samhara (pusztítás, a kezében lévő tűz).

Tirabava (elrejtés, a felállított láb).

Anugraha (kegyelem, a leeresztett láb, amely megszabadít).

Minden mozdulat a Nataraja szobrában egy bonyolult filozófiai képletet ír le, amely az univerzum ciklikus természetét írja le. Az apsarak, az istenek szórakoztató égi táncosnői és a gopi, akik a Krishna-val táncolnak a Rasalele-ben, a táncot isteni szerelem és az Abszolútummal való extatikus egyesülés formájaként testesítik meg.

Klasszikus formák: a templomból a színpadra

A tánc rendszeresítése vezetett az olyan klasszikus stílusok megjelenéséhez, amelyeket a "Náthja-szatra" (i. e. 2. sz. — i. e. 2. sz.) művön leírtak, amelyet a "ötödik Véda"-nak neveznek. Mindegyik szorosan összekapcsolódik a templomi rítussal.

Bharatanáthja (Tamilnad) — talán a legismertebb stílus. Eleinte ez volt a templomi gyakorlat a devadasi (isteni szolgák táncosnői) számára. Az általa különbségek: a vonalak tiszta geometriája, a bonyolult ritmusstruktúra (aduv), valamint az expresszív mimika (abhinaya), amely mesél a mitológiai történetekről.

Kathak (Észak-India) — a templomban született, de a mughal udvarokban virágzott. A számára jellemző a virtuosus láb munka, amely a bonyolult ritmusokat (tatkar) ütötte, a gyors piruéták (cakkar) és az elegáns mozdulatok, amelyek a Krishna történeteit mesélik el.

Odissi (Orissa) — egy inspirált a Konaqori Nap templom szobora. Az alapja a sima, hullámzó testi plasztika (tribhanga), amely az erdejű folyó vagy a fa ágait imitálja.

Kathakali (Kerala) — inkább táncdráma. Ez a nagy jelentőségű bemutató hatalmas ruhákban, hipnotikus arckrémekben és természetes festékekkel, valamint erős pantomimával, amely az "Mahabharata" és "Ramayana" epikus epizódjait ábrázolja.

Monipuri (Manipur) — mélyen spirituális és lírai stílus, amely a Krishna-Radha kultuszán alapul. Az általa különbségek — a sima, gömbölyű mozdulatok, a hangos ritmus hiánya és a magasabb bhakti (hűség) hangsúlyozása.

A tánc mint spirituális gyakorlat (sadhana)

A klasszikus tánc előadója számára a tánc a mozgásban lévő jógá. Ez teljes testi, érzelmi és lelki integrációt igényel. A fizikai felkészülés az aszkéta edzéséhez hasonló: a kitartás, a rugalmasság és a koordináció fejlesztése. Azonban a fő cél a technikai tökéletesedés meghaladása és a bhavaraasa — az esztétikai ízlés — elérése, amikor az előadó és a néző is tisztító szellemi élményt él át. Így a tánc egy hatékony meditációvá válik, amely a transzcendenciához vezet.

Érdekességek és példák

Szakrális geometria: A bharatanáthja sok mozdulatának alapja a karma-angula konceptus — a pozíció, amikor a test egy egyenlőoldalú háromszögben írja le magát, amely a Brahma, a Vishnu és a Siva háromsége szimbólumát jelenti.

Jelzések nyelve (mudrák): A hasta-mudra rendszer 28 egyértelmű és 24 kombinált kézjelet tartalmaz. Ezekkel a kézjelek segítségével egy egész történetet lehet elmesélni — a természeti jelenségek leírásától kezdve a bonyolult filozófiai fogalmakig.

A ruházat és a smink szimbolizmusa: A katthakali színű smink a karakter természetére utal: zöld — nemesesség (Pandava, Krishna), piros — harag és gonosz (Ravana, Kamsa), fekete — erdei lények vagy vadászok.

A hagyomány újjászületése: A XX. század elején olyan személyek, mint a Rukmini Devi Arundale, megmentették a bharatanáthjat a feledés és a stigmatizációtól, és visszahozták annak státuszát a magas szellemi művészetnek, amely mindenki számára elérhető, nem csak a devadasi számára.

Ezért a tánc az indúizmusban a materiális és szellemi egység élő megtestesítése. Ez egy hídját képezi az emberi és az isteni között, ahol minden mozdulat egyszerre imádkozás, filozófiai mű és az örök kosmikus ritmus tükröződése. Ez továbbra is archaikus maradványként marad, dinamikus, mélyen gondolkodott gyakorlatként, amely releváns milliók számára az egész világon.

Permanent link to this publication: