Tánc az iszlám kultúrában: a tisztaság, a misztika és az önkifejezés között

Bevezetés: komplex consensust a sokféleségben

A tánc az iszlám kultúrában egy összetett és kétséges jelenség, amely nem felel meg egyetlen értékelésnek. Az elégtételéhez a vallási előírások (szaría), a szufi misztikus gyakorlat és a helyi népi hagyományok háromszögében képződik ki. Ennek következtében széles skálán nyúlik a gyakorlatok: a teljes elutasítástól a sálafita körökben a szufiaknál a tiszteletben tartott legmagasabb forma imádásáig. Ez az ellentmondás különböző szaría és antropológiai értelmezésekben gyökerezik, valamint az iszlám történelmi interakciója a meghódított népek előiszlám kultúráival.

Religiós-jogi (fikh) diskurzus: engedély és feltételek

Az iszlám jog (fikh) keretében a táncra vonatkozó közvetlen tilalom a Koránban nincs. Azonban a teológusok értékeléseiket az általános elvekből és a hadiszok (a próféta Muhamed szavait és cselekedeteit tartalmazó hagyományok)ból vonják le.

A kritikus megközelítés (makruh vagy haram): A hadiszok alapján alakult ki, amelyek elítélik a másik nem másolását, elítélik az túl sokféle nemek keveredését és azzal foglalkozó szórakozásokat, amelyek eltérítenek az Allah emlékezete (zikir) elől. Különösen szigorúan elítéltek a táncok, amelyeket szexuális izgatásnak (fitna) tekintenek, legyen az nők által férfiak előtt vagy fordítva. Ebben a szempontban gyakran elítélnek sok modern pop-táncot.

A mérsékelt/engedélyező megközelítés (mubah vagy halál): Engedélyezi a táncokat bizonyos feltételekkel:

Az indulat (nyiat): A tánc nem szabad bűnös vagy üres legyen, hanem megengedett öröm lehet (például a házasság alkalmával).

A tartalom: A mozdulatok nem szabad utánozzák az ellenkező nemet vagy nem lennének megfelelőek.

A kontextus: Nincs keveredés a nemek között, nincs haram (pl. alkohol) használata, zenei eszközök, amelyek tiltottak lehetnek.

A ruházat: Meg kell felelnie a szaría normáinak (avrat elrejtve).

Ennek következtében a gyakorlatban különböző mázhabok (jogi iskolák) és kultúrák saját szokásokat alakítottak ki. Például az arab országokban a házasságokon gyakran különösen táncolnak, míg a Kaukázuson vagy Törökországban a családi ünnepségeken keverett táncok normálisak lehetnek.

Szufizmus: a tánc mint út Istenhez

A legkifejlesztettebb és legmisztifikáltabb táncformát a szufizmus hozta létre — az iszlám misztikus irányzata. Itt a tánc (gyakran sama‘ néven ismert, ami «hallgatás» jelentést), egy spirituális gyakorlatává válik.

A forgó dervízek (Mevlevi tarikat): Az alapítónak a nagy perzsa költő és misztikus Dzsaláluddin Rumi (XIII. század) számít. A legendák szerint ő, miután meghallotta a bronzmunkások vereségét, elkezdett forogni, karjait emelve, és belépett a misztikus extázis állapotába. A «sema» rítus nem egyszerű tánc, hanem egy összetett liturgikus cselekmény.

A szimbólum: A fehér nadrág (tennure) — az önzetlen sáv, a magas kalap (sikke) — az önzetlen sírköv. A fekete kendő levétele szimbolizálja az anyagi világ megszabadulását. A saját tengelye körüli és a terem körüli fordulás az univerzum körüli fordulás megjelenítése, az egyesülés a kosmikus renddel. A jobb keze a csillagok felé emelkedik (a bожi áldás fogadására), a bal keze lefelé van (a világba való átadásra).

A cél: A ritmikus keringésen keresztül, az Allah nevének (zikir) ismétlésén és a különleges zenén keresztül a dervíz elérheti a fana állapotát — az egyéni «én» eltűnését az Istenben.

A zikir testmozdulatok más tarikataiban: Sok szufi testvériség (például Kadiria, Nakschbandia, Chishtia) ritmikus lengéseket, fejbillentéseket vagy a test egészének billentéseit, csapásokat használ, amelyek szigorúan vett értelemben nem táncok, hanem testi forma a bogypominásnak, amely segíti a koncentrációt és a szellemi energiát.

Népi és etnikai táncok: kulturális örökség

A vallási kontextus mellett a muszlim világban hatalmas sokféleségű világi és félig szent táncok léteznek, amelyek gyökerei a preiszlám időkből származnak és az nemzeti identitást tükrözik.

A Közel-Kelet és az arab világ:

A használt tánc (arab. Raqs Sharqi — «keleti tánc»): Az Oszmán Birodalomban alakult ki. Eleinte ez egy női egyéni tánc volt, amelyet a női találkozókon adtak elő. Az XIX–XX. században kommerszialisálódott és éttermekben adták elő. A muszlim teológusok között az elégtételük többségében negatív, mivel nyílt és erotikus, bár a világos közösségben a kultúra kódjának része maradt.

A dhabka: Egy csoportos, energikus tánc-keringő, amely a Levantben (Palesztina, Libanon, Szíria, Jordánia) elterjedt. A házasságokon és ünnepségeken adták elő, és aegyezettség és öröm szimbólumaként.

Irán és Közép-Ázsia:

Az Iránban léteznek elegáns, sima népi táncok, amelyekben a kezdeményezés, a fej és az arckifejezés mozgása kap fő hangsúlyt. Az 1979. évi iszlám forradalom után a nyilvános táncok (főként a női egyéni táncok) gyakorlatilag tiltottak voltak, mint a közösségi morálnak ellentmondóak, de megőrizték a diaszpóra magánéletében.

Az Uzbekisztánban és Tádzsikisztánban élénk, éles táncok vannak, amelyek jellegzetes vállmozgásokat és kezeletlen kezeket tartalmaznak (például «Lazgi»).

A Kaukázus:

A lizginka: Egy energikus, virtuóz páros tánc a Kaukázusi népek között. Megmutatja a gyorsaságot, a büszkeséget és a tiszteletet. Bár gyakran adták elő muszlim házasságokon, előiszlám eredetű.

A Dél- és Délkelet-Ázsia:

Az Indonéziában és Malajziában az iszlám a gazdag helyi táncos hagyományokkal (például a Jáva sziget táncai) létezik, amelyek gyakran mesélő vagy rítus jellegűek és nem tekintendők az iszlámnak ellentmondóak a hagyományos formájukban.

A modern kihívások és tendenciák

A globalizáció és a pop-kultúra: A muszlim országok fiataljai aktívan fogyasztják és hoznak létre modern táncformákat (hip-hop, contemporary), ami új kérdéseket vet fel az iszlám engedélyezhetőségének szempontjából.

A táncok mint tiltakozás: Olyan országokban, mint Irán, a táncok, amelyeket a közösségi médiában töltenek fel, a polgári ellenállás és a személyes szabadságért folytatott harc eszközeivé válnak.

A konzervativizmus növekedése: Néhány régióban a sálafita ötletek hatására a hagyományos népi táncokat kiűzik a «újítások» (bid'a) vagy a «pagan hagyományok» mintájából.

Összegzés: folyamatos párbeszéd és újraértelmezés

A tánc az iszlám kultúrában nem egy statikus kategória, hanem egy folyamatos párbeszéd területe a szöveg, a hagyomány és a élő gyakorlat között. Állapota ingadozik a bűnös «sátán szórakozásától» a misztikus megismerés csúcsáig.

A szufi sama‘ bizonyítja, hogy az iszlám keretében lehetséges a testi gyakorlat emelése a magas szintű teológiáig, ahol a mozdulatok imádássá válnak. A népi táncok megmutatják a preiszlám kulturális rétegek lenyűgöző hosszú életét, amelyek az iszlám kontextusba alkalmazkodtak. A modern viták a muszlim identitás keresésének dinamikáját tükrözik a globális világban.

Ezért az iszlám kultúra nem tagadja a táncot per se, hanem mindig a bizonyos jelentések és határokat helyezi bele. Fejlődése folytatódik, és a tánc jövője az iszlámban attól függ, hogy a muszlim közösségek hogyan válaszolnak a modern kihívásokra, sikerül-e megőrizniük a hagyomány hűségét, a misztikus keresést és az emberi természet természetes ritmusos, értelmes mozgásának szükségességét.

Permanent link to this publication: