Tragédia, vagy a kecske dal: a dифирамbustól az általános törvényig

A "tragédia" szó a legmagasabb szenvedés szinonimájaként került be az életbe. Azonban az eredeti görög jelentése — τραγῳδία (tragōidía) — szó szerinti fordítása "kecske dal" (tragos — kecske és ōidē — dal). Ez a furcsa, majdnem paradoxonális kifejezés a megértés kulcsa egyike az antik lelkek egyik legnagyobb találmányának — az művészeti forma, amely a rítusos tevékenységet az ember létének törvényévé alakította, amely a sors, aistenek és saját természete előtt áll.

Ősök: a rítus és a verseny közöttA tudományos konszenzus a tragédia eredetét a dифирамbushoz köti, amely Dionisz, a bortermelés, az extázis és az életadó természeti erők istenének dicsőítése volt. A diónisz-i vonulások során a résztvevők, akik kecskebőrbe öltöztek és maszkokat viseltek (vagy, más verzió szerint, versengtek egy élő kecskéért díjul), dalokat énekeltek, amelyek aisten szenvedéseiről szóltak. Végső soron a kórusból kiemelkedett az első színész (a hagyomány szerint Feszipus volt a VI. században i.e.), aki a kóruskal lépett szóba. Így született meg a drámai szerkezet.

Fontos megérteni, hogy a tragédia már eleve nem volt szórakoztatás, hanem szent és polgári aktus. Az V. században i.e. Athénban a Nagy Dionisz-i ünnepek során a tragikus költők bemutatója (minden egyes költő egy tétel — három tragédia és egy satíráját) állami fontosságú esemény volt. A három napos verseny látogatói mind a polgárok voltak. Ez volt egy kollektív katartikus (tisztítás) élmény — a terminust Arisztotelész vezette be a "Poetikában", hogy leírja a tragédia hatását, amely "sajnálkozást és félelmet" idéz elő, és így érzelmi és etikai levezetést eredményez.

A világérzék struktúrája: hős, sors, híbrisz

A klasszikus athéni tragédia (Eszchil, Szophoklész, Euripidész) egy állandó konfliktus szerkezetét dolgozta ki. A konfliktus középpontjában egy hős áll, ki kiemelkedő személyiség (király, mitológiai hős), aki híbrisz (ὕβρις) — önzetlenség, merész, bűnös önbizalom, amely arra ösztönzi, hogy megsértse aisteni és emberi törvényeket.

A konfliktus több szinten is kifejlődik:

Hős vs. Sors (Moiré, Ananké): Az elkerülhetetlen előrejelzés. A legfontosabb példa az Szophoklész által írt Edip, aki mindent megtesz, hogy elkerülje a jóslat beteljesülését, és saját cselekedetei csak közelebb hozzák annak teljesülését.

Hős vs. Isteni akarat: Az ésszerűtlen és gyakran kegyetlen isteni akarat. Az Euripidész által írt "Vakhanák"ban a király, Pénfé, Dionisz által megbüntetett az isteni természesség elismerése ellen.

Hős vs. Polisz (városállam): A személyes érzelmi igazság konfliktusa a társadalmi törvényekkel. A Szophoklész által írt Antigóné a bátyját temeti el, megsértve Kréón király parancsát, és az "íratlan, de örök" isteni törvényeket az emberi törvények előtt.

A zárójelenet a hős (vagy közeli hozzátartozóinak) szenvedése és halála. Azonban ez a halál nem értelmetlen. Újjáállítja a megsértett harmóniát, és kijelenti a világi rend és törvények állandóságát, bár az emberek számára ésszerűtlenek. A tragédia kimondja: a világ nem igazságos az emberi szempontból, de alávetett egy magasabb, objektív szükségességnek.

A fejlődés és a tudományos elemzés: Aristotelustól Nietzsche-ig

Arisztotelész a "Poetikában" (IV. század i.e.) adta meg az első tudományos tragédia definícióját, mint "a fontos és befejezett cselekvés utánozása... a megértés és a félelem által történő tisztítás". Kiemelte a kulcsfontosságú elemeket: a történet (mифос), a karakter (этос), a gondolat (дианойа), a szöveg (лексис), a formázás (опсис) és a zenei rész (мелопойя). Katartikus teóriája ma is a filológusok és filozófusok közötti heves viták tárgya.

A XIX. században Friedrich Nietzsche a "Tragédia születése a zene lelkiismeretéből" (1872) című munkájában egy radikálisan új értelmezést javasolt. Ő a tragédiát két kezdeti kezdeményezés szintézisének látta:

Dioniszioszét — extatikus, irrationális, kórusos, amely a létezés félelmét és örömét testesíti meg.

Apollónioszét — formázott, ésszerű, egyéni, amely az aktor-hős formájában testesül meg.

Nietzsche szerint a hős halála (apollóniosz-i illúzió) visszatér a nézőt az eredeti Dionisziosz-i igazsághoz, amely a világ örök teremtő és romboló káoszát testesíti meg. Így a tragédia lehetővé teszi, hogy a mélybe nézzünk, és elmondd neki "igenet".

A "kecske dal" ma: a műfaj átalakulása

Az antik forma eltűnt, de a tragikus világérzék maradt a magas dráma magjában. Az elemeit megtalálhatjuk ott, ahol az ember szembe kell néznie az áthidalhatatlan erővel — legyen az sors, a társadalom, saját természete vagy az élet abszurditása.

Példa 1: A klasszikus tragédia új időben. Shakespeare "Hamlet"-je egy tragédia reflexióról és az eseményekben való képesség hiányáról a "kilőtt csontokból". A kötelesség, a bosszú és a kétség konfliktusa rombolja meg a hősét.

Példa 2: A burzsoá tragédia. Arthur Miller "A kommvoyager" című műve a tragikus konfliktust szociálpszichológiai szintre emeli. Wili Loman halála a "kis ember" halála, aki a hamis amerikai álom áldozata lett.

Példa 3: A tragédia a filmművészetben. A "Socialek" (D. Fincher) című film egy tragédia az értékesítésről, ahol a globális kommunikációs hálózat létrehozása Marck Cukerberget teljes existenciális egyedüllétté és barátjai elvesztésévé válik.

Érdekes tény: 2021-ben Görögországban bemutattak egy "Tragédia, vagy a kecske dal" című előadást, ahol a kórus kizárólag kecskékből állt. A rendező terve szerint ez a provokatív lépés visszatérítette a műfaj eredeti, rítusi, állati, emberfeletti patosszğını.

Záró gondolat: miért szükséges a modern ember számára a "kecske dal"?

A tragédia a Dionisz-i extázisból született, de egy szigorú gondolkodás és érzelmi iskola lett. Tanít arra, hogy nézze szembe a kemény igazságot, elfogadja az elkerülhetetlent, anélkül, hogy elveszítené az emberi méltóságot. Egy kényelemre és sikerre törekvő világban a tragédia emlékeztet arra, hogy a szenvedés, a hiba és a halál nem a rendszer hibái, hanem az élet anyagának részei.

A "kecske dal" a legénység legénységének hangja a kettős természetében: kreatív és romboló, ésszerű és abszurd. Nem ad megnyugtatót, hanem többet — megértést. Amíg az ember képes érezni a sajnálkozást és a félelmet más ember, de lehetséges sorsával szemben, az antik tragédia nem lesz múzeumi tárgy, hanem a emberi nem megismerésének szükséges eszköze.

Permanent link to this publication: