Frankl Viktor a szenvedésről: az élet jelentéktelensége és a logoterápia válasza

Bevezetés: Az existenciális elemzés a szélsőséges körülmények között

Viktor Emil Frankl (1905-1997) — osztrák pszichiáter, neurológus, filozófus és a logoterápia (görög «lógos» — értelm) létrehozója — a szenvedés és az élet jelentéktelenségének problémájához nemcsak klinikusként, hanem egy olyan emberként is közelített, aki átélt náci koncentrációs táborokat, beleértve az Auschwitz-ot. Fő műve, a «Veledelmi ember» (1946) nemcsak tudományos megértés, hanem személyes existenciális tapasztalat is volt. Frankl azt állította, hogy az élet értelméhez való vágy a ember alapvető mozgatórugója, és annak elnyomása (az existenciális üres tér) sok modern neurotikus és szenvedés alapja.

Az existenciális üres tér jelensége és a noogén neurozisok

Frankl különleges típusú neurozist azonosított — a noogén (görög «noös» — lélek), amelyek nem pszichológiai konfliktusokból, hanem existenciális problémákból — jelentéktelenség érzéséből, üres érzésből, cél hiányából — származnak. Az existenciális üres tér fő tünetei:

1. Szomorúság és apátia: Az érzés, hogy az élet «áthalad mellettem».

2. Konformizmus és totalitarizmus: Az, hogy «legyen mint mindenki más» vagy, fordítva, a hatalmas vezetőnek való teljes alárendeltség, mint a belső üres tér kitöltésének módja.

3. Agresszió és függőségek: A drogok, az alkohol, a deviáns viselkedés mint a jelentéktelenség érzésének menekülési módja.

Frankl ezt a jelenség terjedését a XX. században a «hagyományok eltűnésével» és az «érzelmek értékelésének csökkenésével» kötötte össze, amikor az ember elveszíti a világos utasításokat, hogyan kell élni.

A jelentés és a szenvedés: Frankl álláspontja

Frankl kulcsfontosságú tételének megfogalmazása: a jelentés objektívan létezik bármely helyzetben, még a legtrágábbban is, és megtalálható, de nem található ki vagy létrehozható. A szenvedés önmagában nincs jelentéssel, de a jelentés megszerzése azáltal történik, hogy viszonyulunk a szenvedéshez.

Frankl három fő utat azonosított a jelentés megszerzéséhez:

1. A kreativitás útja (munka, tevékenység).

2. A megélés útja (szeretet, találkozás a szépséggel, természet).

3. A viszony útja (a saját pozíció megváltoztatása azokkal a körülményekkel, amelyeket nem lehet megváltoztatni).

Ez a harmadik út válik kulcsfontosságú a szükségtelen szenvedés helyzetében (gyógyíthatatlan betegség, veszteség, igazságtalanság). A szenvedés elveszíti jelentéktelenségét, amikor az ember megtalálja benne a lehetőséget, hogy kifejezze a legmagasabb emberi tulajdonságokat: bátorságot, méltóságot, önfeláldozást, szolidaritást. A koncentrációs táborban ez lehetett egy láthatatlan cselekedet — megosztani az utolsó kenyért, támogatni a szavakkal, megőrizni az belső szabadság képességét.

A logoterápia módszerei: gyakorlati technikák

Frankl konkrét módszereket fejlesztett ki azok számára, akik az existenciális válsággal szembesültek:

1. A dereflexiás módszer (paradoxális szándék): A fóbiák, a kényszeres állapotok esetében alkalmazható. A betegnek ajánlják, hogy átlagozza vagy szándékosan kíváncsi legyen arra, amiatt fél. Például egy alvásbénulással küzdő embernek ajánlják, hogy minél hosszabb ideig maradjon ébren. Ez eltávolítja a stresszes hiperreflexiát (a folyamatos önmaguk figyelése) és megszakítja a ciklust.

2. A szokratikus dialógus módszer (lógoanálisis): A terapeuta sorozatban feltevett kérdéseken keresztül segíti a beteget, hogy megtisztázza saját értékek hierarchiáját, felfedezze azokat az egyedi jelentéseket, amelyeket már megvalósít vagy megvalósíthat. A «Mi vár az életedre ebben a helyzetben?» típusú kérdések a felelősség aktiválására irányulnak.

3. A sorshoz való viszonyulás mint feladat: Frankl azt tanította, hogy az életet nem a «Mit várok tőle?」 kérdésként kell megérteni, hanem a «Mit vár tőlem az élet?」 kérdésként. Ez a fókuszeltolódás a passzív szenvedéstől az aktív válasz felé.

A személyes tapasztalat mint bizonyíték: a koncentrációs tábor mint laboratórium

Frankl saját tapasztalata a táborokban a teóriája empirikus alapját képezte. Megfigyelte, hogy azok éltek túl, akik nem voltak a leggyengébbek fizikailag, hanem azok, akiknek volt egy erős jelentőségi támogatása: hit, szeretet a szeretteik iránt, befejezetlen munka, a humorérzék, mint a borzalmaktól való távolodás módja. Ő maga is megőrizte a jelentést, amikor azt képzelte, hogy szabadulása után előadást tart a koncentrációs tábor pszichológiájáról, és titokban helyreállította könyvének elveszett kéziratát. Ez az élmény elvezette azt a formulához: «Az ember mindenét elveszítheti, kivéve az utolsó szabadságot — a szabadságot arra, hogy válassza ki a helyzetéhez való viszonyulását».

Érdekességek és példák:

• Frankl egy történetet mesél egy idős orvosról, aki súlyos depresszióba esett a felesége halála után. A logoterapeuta feltevte a kérdést: «Mit történne, ha te halnál meg, és a feleséged élne tovább?». Az orvos válaszolt: «Ez lenne borzalmas számára, milyen szenvedést szenvedne!». Frankl megjegyezte: «Látod, megszabadítottad őt ettől a szenvedéstől, de most te kell fizetned érte a fájdalmad és a szomorúságodért». Az orvos megköszönte a kezét és csendben elment. Az orvos megtalálta a jelentést a szenvedésében — ez lett a kedvezményezett a szerettől való fájdalom megszüntetéséért.

• A háború után Frankl vezette a bécsi klinikus neurológiai osztályát, és több mint 25 éven keresztül magával vitte egy táskába, amelyben bármikor elhagyhatja az országot, ha ismét hatalomra kerülnek a náciak Ausztriában. Ez volt a személyes magatartása a nem bizonyos jövővel szemben.

A modern jelentősége és kritika

Frankl gondolatai az existenciális-gumánisztikus pszichológia alapját képezik, és hatással voltak a poszttraumás szindróma, a palliatív orvoslás és a krízis-konzultáció elméletére és gyakorlatára. Azonban kritikát kaptak azért, hogy az bármi szenvedés lehetőségének magyarázatát adja és túl nagy felelősséget ró az emberre az élet értelmének megtalálásához a nehéz körülmények között.

Összegzés: A jelentés mint a reménylélhetőség ellentéte

Frankl nem ígért szenvedés megszüntetését. Ő azt kínálta, ami fontosabb — a tragédia emberi teljesítménnyé való átalakítása. Tanítása a Camus és Sartre által leírt abszurd kihívásra ad választ: a jelentés nem adatik meg fentől, nem hozza létre önkéntesen, hanem felismerhető a élettel való dialógusban, különösen a legnehezebb megnyilvánulásokban. Frankl számára a jelentéktelenség nem ítélet, hanem kihívás, a szenvedés nem üres út, hanem lehetőség a valódi emberi lényeg kifejezésére. A logoterápia nem egyszerűen pszichoterápiás módszer, hanem életfilozófia, amely azt állítja, hogy akkor is, ha az ember semmit sem talál, mindig van lehetősége megtalálni a jelentést és így megőrizni emberi méltóságát.

Permanent link to this publication: