Günther Demnig: a teória és a gyakorlat "akadálykő" elmélete

Günther Demnig (született 1947-ben) német művész, whose "Akadálykő" (Stolpersteine) projektje meghaladta az művészeti akció méretét, és globális emlékezeti fenomén lett az Holocaustus emlékezete. A munkája a konceptuális művészet, a közösségi tevékenység és az történelmi reflexió határán helyezkedik el, megvalósítva a "társadalmi szobrászat" (Joseph Beuys kifejezése) ötletét, ahol a társadalom a kollektív cselekvés által formálja saját emlékezetkultúráját.

1. Teoretikai alapok: művészet és antropológia között

Demnig az emberi mozgás antropológiájához és a városi térben lévő nyomokhoz való érdeklődéssel kezdett. A 1990-es években egy sor akciót hozott létre, amelyekkel a zsidók deportációs útvonalait fehér festékkel jelölte meg. Kulcsfontosságú fordulat következett, amikor találkoztak azzal az állítással, hogy Kölnben soha nem laktak szinti és roma. Demnig úgy döntött, hogy a hiányt materializálja, beépítve a áldozatok emlékét a város mindennapi szövetébe.

A teóriája néhány alapelvekre épül:

Personalizáció az absztrakció ellen: A milliók halála csak egy konkrét sorson keresztül érthető meg. A "Ez itt élt..." felirat visszaadja a áldozat nevének, foglalkozásának, haláldátumának, amelyeket a náci bürokrácia elvett.

Emlékezet decentralizálása: A központi monументekkel szemben a kövek szétosztva vannak az egész Európában, létrehozva egy "demokratikus térképet" a terrorról. A memória az emberhez jön, nem az ellenkezőleg.

"Spöttyintés" (Stolpern) filozófiai aktusként: Ez nem fizikai, hanem intellektuális és érzelmi akadály. Az ember, aki szembejön a csillogó táblával, megáll, hajol, elolvassa — elvégzi egy csendes kommunikációs aktust a múlttal. Ez a városi élet automatizmusának megsértése.

2. Gyakorlat: a készítés és telepítés rítusa mint performansz

A minden egyes kő készítése egy szigorú, majdnem szent rítus, amely a kézi munkát és az archív munkát ötvözi.

Előzmények: Az kezdeményező csoport (családtagok, diákok, helytörténészek) történelmi kutatást végez, meghatározva az áldozat utolsó szabad lakóhelyét.

Gyártás: Demnig személyesen készíti el minden egyes követ a kölönből. Elutasítja az ipari gyártást, hangsúlyozva minden egyes sors egyediségét. A 10x10 cm méret a hidak köveire emlékeztet - egy általános, "semmi különleges" anyagra, amely emlékezet hordozója lesz.

Telepítés: A művész saját kezével telepíti a többségét a kövekből (már több mint 100 000). Ez egy performansz, ahol ő, a ház előtt térdelve, a megrendelők, rokonok és szomszédek jelenlétében beburkolja a követ a járdába. Ez a gesztus egy nyilvános bocsánatkérés és igazság helyreállítása actus, ahol a fizikai munka a memória munkájának szimbóluma.

Érdekesség: Demnig az első köveket illegálisan telepítette, anélkül, hogy a városi hatóságok engedélyt kértek, ezt tekintve művészeti civil disobedience akciójának. Csak később, miután a közösségi viták után a projekt legitimitását nyerte. Ma engedély szükséges, de a községek szinte soha nem utasítják el, elismerve az ő közösségi értékét.

3. Viták és etikai dilemmák: az emlékezet művészetének határai

A projekt heves viták tárgya lett, amelyek tükrözik a német és az európai múlt feldolgozásának (Vergangenheitsbewältigung) nehézségeit.

Az egyes zsidó közösségek kritikája: A legismertebb ellenfele Charlotte Knobloch, a Németország központi zsidó tanácsának volt elnöke. Ő úgy véli, hogy a halottak nevére lépni egy gúnyos aktus. Ez a pozíció miatt a köveket Münchenben és néhány más városban betiltották. Helyettük a falakra helyeznek emléktáblákat.

Demnig válasza: A művész azt parancsolja, hogy az emberek nem bántó szándékkal lépnek a kövekre, hanem a mindennapi életben, hogy ez a projekt lényege - a memória integrálása a rutinba. Megjegyzik, hogy a zsidó hagyományban a sírkőre tett kő egy emlékezet jele, és a csillogó bronz igényel egy tisztító érintést, ami szimbolikus.

A trivializáció kockázata: Néhány kritikus attól tart, hogy a hasonló típusú kövek sokasága "szokásossá" válthat, a szenvedés estetikizálódhat, vagy a memória turisztikai attrakcióvá válhat ("kővadászat").

4. Globális elterjedés és az projekt fejlődése

Kezdetben a Holokauszt áldozataira (zsidókra, szintiakra és romaakra, meleg emberekre) fókuszált projekt lassan kibővítette témáját. Most már vannak kövek az eutanázia áldozatainak, a ellenállóknak, a hadsereg hadserege hadserege döntöttek. Ez a Stolpersteine egy univerzális emlékezetes eszközzé vált azokról, akik a náci rezsim üldözése alatt szenvedtek.

A projekt messze túlmutatott Németországon. A kövek több mint 30 országban kerültek elhelyezésre, Norvégiától Oroszországig, Franciaországtól Ukrajnáig. Minden helyen új jelentéseket nyer. Például Hollandiában vagy Lengyelországban az aktus a helyi lakosság együttműködését aktualizálja; Olaszországban a politikai ellenfelek deportálásának emlékét.

Tudományos kontextus: A filozófus Michel de Certeau írta a városi térről, mint egy szövegről, amelyet a lakók "írnak" a saját útvonalukkal. Demnig ezen szövegbe írja be az eltűnt neveket, visszaadva a városi semiotikai térbe azokat, akiket erőszakkal eltávolítottak. A projektje egy hiány kartográfiája.

5. "Akadálykő" ma: a világ legnagyobb decentralizált emlékműve

Mára több mint 100 000 kő került elhelyezésre. Ez a projekt a világ legnagyobb decentralizált emlékműve. Ez egy élő, növekvő szervezet, ahol minden új kő a levonók és a civil aktivisták győzelme a felejtés felett.

A digitális folytatás (adatbázisok, online interaktív térképek) csak erősíti az hatását, lehetővé téve az azonnali áttörést a járdán lévő kőből az ember biográfiájára.

Összegzés: Az a művészet, amely megváltoztatja az összetevő létét

Günther Demnig nem csak egy emlékezeti formát hozott létre, hanem egy új társadalmi rítust. A teóriája és gyakorlata azt mutatja, hogy az művészet képes közvetlen etikai cselekvő eszközzé válni. Az "Akadálykő" nem csak a múltba nézés, hanem egy eszköz a jelenben való tájékozódáshoz. Ők napi szinten találkoznak a történelemmel az utcán, a kertben, az otthon ajtaján, emlékeztetve, hogy a felelősség nem az absztrakt tudásból születik, hanem egy személyes találkozásból - még akkor is, ha közvetlenül egy réz táblával - egy itt élő és megsemmisített konkrét ember sorsával. Ez a projekt Demnig erőssége: átalakította a memóriát kötelezettségből a mindennapi, személyes és elkerülhetetlen dialogussá, ahol mindenki, aki hajol, hogy elolvassa a nevet, egy pillanatra a memória őre lesz. Ez az művészet, amely nem díszíti a világot, hanem beépíti a kérdéseket, amelyek minden generáció számára meg kell találnia a válaszokat.
© elibrary.at

Permanent link to this publication: