Klima és vallás: a meteorológiai teológiától az ökológiai etikáig

Bevezetés: Az elem mint üzenet

A klíma és a vallási meggyőződések közötti kapcsolat az egyik legrégebbi és legalapvetőbb. A klímaváltozatok — eső, szárazság, vihar, árvíz, évszakváltás — a középkor embere számára közvetlen isteni akarat kifejezései voltak. Így a vallás olyan rendszerként alakult ki, amely az isteni természeti erőkkel való kapcsolatok interpretálását és irányítását szolgálja, amelyektől a túlélés függött. A klíma nem csupán háttér, hanem aktív résztvevő a szent dialógusban, amely formálja a panteonokat, a rítusokat, az etikát és az eschatológiát.

A klíma mint isteni panteonok és mitológia építője

A klímatikus körülmények közvetlenül határozták meg, mely isteneket tiszteltek és hogyan ábrázolták őket.

A mezőgazdasági civilizációk (Mezopotámia, Egyiptom, Hanaan): Azokban a régiókban, ahol az élet a folyók áradása vagy a megfelelő esőzések függött, a termékenység, a víz és az elhunyt-visszaéledő természet istenei lettek központi szereplők. A sumer Tamuz, az egyiptomi Osiris, a feníciai Baal — mindegyikük meghalt (a szárazság vagy a tél szimbólumaként) és visszatért (az eső vagy az áradás érkezésével). Szposzorai (Inanna/Istar, Isis, Anat) mint föld és termékenység istennői keresni és visszatérni keresték őket, ami tükrözte a természet ciklikusságára való reménytelen reményt. A rítusok gyakran orgiásak voltak, és céljuk a föld termékenységének varázslatos serkentése volt.

A száraz hegyvidéki civilizációk (az ókori Görögország, Irán): Itt, ahol a víz kevés volt, és a viharok erőteljesek és félelmetesek voltak, a legfőbb isten a viharisten lett: a görög Zeus, az indoeurópai Perun, a hettita Teshub. Ő irányította a csapadékot mint kegyelmet, és a vihart mint haragot.

A steppék nomád népei: Ők, az open, végtelen tér és a legelő állapotától függően, egyenlő isteni kultuszt fejlesztettek ki, mint a legfőbb, gyakran személytelen istenség (Tengri a tungusok és mongoloknál). A klíma itt nem egy időjárás-kezelő istent formált, hanem egy absztrakt legfőbb kezdetet, amely a rendet és a sorsot szimbolizálja.

Érdekesség: Az archeológusok és klímavizsgálók felfedezték a nagy klímaválságok és a vallási tevékenység növekedése vagy a kultuszok váltása közötti korrelációt. Például a tirai vulkán kitörése (Santorini) a XVII. században i. e., amely cunami és vulkáni tél okozta, az Atlantisz mítosza előképe lehetett, és befolyásolta a minószi Krét és az egyiptomi vallási válságokat. A 2200 körüli hosszú távú szárazság például hozzájárulhatott az ókori Egyiptom és az akkadai birodalom bukásához, ami tükröződött a "isteni harag" mítusokban.

A rítusok mint klímatikus menedzsment

A vallási gyakorlat valójában a klíma menedzsment doktrínája volt.

A csapadékért (és annak megszűnéséért) szóló imák szinte minden mezőgazdasági kultúrában jelen vannak. Például az izráeli zsidóságban a csapadék a Zsélemet Izráélben közvetlenül a nép buzsgalmasságával volt összefüggésben, a szárazság pedig a bűnökkel. A csapadék (tafilat ha-gesem) és a roszsz (tal) beépítése az napi imába közvetlenül a klímatikus tényező liturgiájába való beépítése.

A szentélyek, különösen a vérrel való, gyakran interpretáltak voltak mint az isten "etetése" a világrend fenntartása érdekében, amely magában foglalja a kedvező időjárást. Az aztékok nap- és esőisteneinek áldozatai — ilyen logika példája.

A naptár ünnepei gyakorlatilag mindig a mezőgazdasági év kulcsfontosságú pontjaihoz (napfordulók, egyenlítői napok) kapcsolódtak, és céljuk az volt, hogy biztosítsák a természet következő fázisba való átválását. A keresztény Karácsony, amelyet a téli napfordulóval kombinálnak, a Húsvét — a tavaszi egyenlítői nap és a természet újraéledésével.

Klimatikus katasztrófák és teodícia: a gonosz kérdése

A természeti katasztrófák a vallások előtt a legnehezebb kérdést állították: ha Isten (vagy istenek) jóságos és mindenható, miért engedi a nevetségesek szenvedését a szárazságtól vagy árvíztől? Az válaszok alakították a vallási világkép központi elemeit.

Büntetés a bűnökért: A leggyakoribb válasz. A világtömeg áradása a шумeri-akkadai Gilgamesz-eposzban és a Bibliában a emberi hibákért történő elítélés. Ez a visszafelé haladó okozatosság (a katasztrófa oka a múltban, ez a megbüntetés) egy erős eszköz volt a társadalmi kontroll és a morális megerősítés szempontjából.

A hit próbája: Jób története az Ószövetségben egy bonyolultabb modellt kínál: a szenvedés nem büntetés, hanem egy isteni parancs, amelyet a sátán engedélyével küldtek. Ez áthelyezi a fókuszot a kollektív bűnösségtől az egyéni kitartásra.

A ciklikusság és az egyensúly: Az keleti vallásokban (hinduizmus, buddizmus, taoizmus) a katasztrófák gyakran a kosmikus ciklusokba (júgi, kalpa) illeszkednek, vagy természetes dinamikus egyensúlyként (Yin és Yang) értelmeznek. Kevésbé személyre szabottak és természetesebbek.

A modern fordulat: a vallás az emberi klímaváltozás korában

Mára a klíma és a vallás közötti kapcsolat átélt egy radikális átalakulást. Ha korábban a vallás magyarázta a klímát, most a vallásnak reagálnia kell a krízisre, amely okozója az ember.

Az "zöld" teológia és az ökológiai etika: Minden világvallásban mozgalmak alakulnak ki a hagyományos szövegek újraértelmezésére az öko-teológiai kulcsban. A keresztény teológusok a "teremtési szerződés"ről és a Föld stúdzsáról (kezelés, nem birtoklás) beszélnek (Káin 2:15). Az iszlámban a kalifátus (emberi földi hatalom) koncepciója fejlődik. A buddizmus és az hinduizmus a minden létező közötti összefüggést (pratija-szamutpáda, advaita) és az anyagi nemlegességet (ahimsza) hangsúlyozza a természettel szemben.

A vallási aktivizmus: Pápa Ferenc "Laudato si'" enciklikája (2015) a katolikus ökológiai mozgalom manifestuma lett, amely közvetlenül összekapcsolja a természet védelmét a társadalmi igazságossággal és a szegénység elleni küzdelmmel. A vallási vezetők részt vesznek a klímamarchokban, az ökológiai kérdéseket a prédikációk középpontjába helyezik.

Az eschatológia és a klímaváltozás apokaliptikus várakozásai: A klímaváltozás új táplálékot ad a néhány keresztény körben az apokaliptikus várakozások számára (főként az evangélikusoknál). Azonban gyakrabban ma már nem a bűntudatosság, hanem az emberi faj öngyilkos útjáról beszélnek, amelyet meg kell menteni a bűnbánattól és az életmódváltástól.

A vallás mint fenntarthatósági erőforrás: A hagyományos, gyakran vallásilag szentelt mérsékelt fogyasztás, böjt, jótékonykodás és helyi szolidaritás gyakorlatai újraértékelődnek mint eszközök a fenntartható társadalom építésére a klímaválság előtt.

Záró gondolat:

A klíma és a vallás közötti kapcsolatok az ősi irányítástól (ritusok a csapadék kérése) az etikai interpretációig (katasztrófák mint büntetés) és a modern felelősségig (a teremtés védelme mint vallási kötelezettség) fejlődtek.

Mára a vallás egy keresztúton áll:

Egyrészt a klímakérdésben a vallás megőrizheti a klímakérdés szkepticizmusát, a teremtő gondoskodása vagy az apokaliptikus fatalizmusra támaszkodva.

A másik oldalról a vallás hatalmas mozgósítási, etikai és jelentőségi potenciállal rendelkezik az ökológiai fordulat szempontjából. A vallási közösségek globális hálózatok, amelyek képesek megváltoztatni a milliók viselkedését a értékek szintjén, nem csak pragmatikai szinten.

A klímaválság lényegében visszatér a valláshoz az ősi kérdésekhez — az ember, a felsőbb erők és a természeti világ közötti kapcsolatokhoz, de ezek kérdéseket egy precedens nélküli élesedséggel állítja elő: nem csak a természettől való kérdezésre, hanem a természet megmentésére a maga önmagától. Ez a kontextusban a "lélek ökológiájának" teológiai keresése és a "zöld" közösségek gyakorlata egyike a legfontosabb harctérnek a bolygó jövőjéért folytatott küzdelemben.

Permanent link to this publication: