Puskin A.S. műveiben megjelenő tél: a kosmikus erőtől a lelki tájhoz

Bevezetés: A tél mint multidimenzios irodalmi univerzum

Puskin A.S. művészetében a tél ábrázolása fejlődik a romantikus kliséktől egyedi összetétel felé, amely objektív megfigyelés, filozófiai áttekintés és lírai vallomásosság kombinációja. Puskin számára a tél nem egyszerű időszak vagy dekoratív háttér, hanem egy önálló művészeti világ a saját fizikájával, metafizikájával és pszichológiájával. Ez az ábrázolás a kulcsa a puskin-i világkép megértéséhez, ahol a természet és az ember mély, majdnem szerves egységben van.

A tél mint kosmikus erő és nemzeti mítosz

A korai művészetében ("Emlékek a Cári Szelében") a tél gyakran elegikus hangnemben jelenik meg. Azonban már a 1820-as években Puskin egy epikus, majdnem mítoszszámba menő portrét készít róla.

«Bésszegek» (1830): Itt a tél egy démoni, irrationális, embernek ellenséges erő. A szélvész a metafizikai káosz és az existenciális félelem vizualizációja. A hófelhők keringése éjjel a lírai hős lelki zavarát, elveszett orientációját tükrözi: «Mocskolnak a felhők, fonódnak a felhők… / Láthatatlan hold a hóban világít; / Sötét égbolt, a sötétség sötét». A tél-metél itt egy aktív erő, antagonistikus, majdnem karakter.

«Téli este» (1825): Ellentétben a «Bésszegekkel», itt a szélvész az ablakon kívül ("A szélvész a sötétségbe burkolja el az égboltot, / A hóviharok forgódnak…") ellentétként és erősíti a emberi világ melegét és biztonságát ("kopott lóháza", "idős asszony", dal). A tél itt egy határfal, amely elválasztja és védi a ház-otthon belső terét az külső káosztól.

Érdekes tény: A «Bésszegekben» és később a «Kapitányfiában» ("Nagyúr, - kiáltott a jármester, - baleset: buран!") a hóvihar leírásai a litrátkutatók megfigyelése szerint hihetetlenül meteorológiai pontossággal rendelkeznek. Puskin, aki a buранban maradt útközben, lett az első a ruszin irodalomban, aki ezt az jelenséget nem feltételes módban, hanem egy természettudós szemszögéből írta le, miközben megőrizte annak poétikus és szimbolikus erősségét.

A tél filozófiája a nyugalmi és a kreatív figyelmesképben

Puskin későbbi lírájában a tél új, mélyen pozitív jelentést nyer. Ez a időszak a koncentráció, az intellektuális munka és a kreatív emelkedés ideje.

«Tél. Mi kell tennünk a faluban?..» (1829): A tél itt az egyedülálló munka és az intellektuális közösülés ideális időszaka. A napirend ("Felkeltem; könyvhöz ültem…"), olvasás, beszélgetések — a tél életének ritmusa egy különleges tisztaságot teremt a gondolkodásban. Itt a tél nem ellenség, hanem a kreativitás szövetségese, a nyugalmat szükséges a belső munkához.

Ez különleges eset — a 1830-as évi Bolginségi ősz: Bár formálisan ez az ősz, pszichológiailag és kreatívan ez a periódus — a "téli" módus közvetlen projekciója. A cholera karanténok miatt a Bolginszágon belüli kényszerű elzárkózás Puskin-t egy szokatlan kreatív emelkedésbe transformálta. Az egyedülállás, a világ elszigeteltsége, az "külső hóvész" "metél" nem okozott félelmet, hanem szokatlan produktivitást. Ez a tél paradoxon: az tér korlátozása meghajlik a belső világ határain.

A tél mint esztétikai tárgy és forrás tiszta öröm

Puskin megnyitja a tél tájának esztétikai értékét, annak képességét, hogy egyszerű, semmilyen körülménytől független örömet adjon.

«Téli reggel» (1829): Puskin irodalmi kifejezésének csodálatos példája. Itt a tél egy fényünnep, tisztaság és harmónia. A tegnapi "zsidó hóvész" és a mai "csodálatos kockák" a napfényre csillogó hó közötti kontrast a élet dialektikáját transzformálja. «Hideg és nap; csodálatos nap!» — ez a sor nem csak az időjárást, hanem a világ szépségéhez való csodálkozást rögzíti. Itt a tél semmilyen veszélytelen; ő az örvendés és az életenergia forrása ("A meleg pereg a tűzhelyen, amely megtölti").

«Ősz» (1833): Ebben a versben a tél a híres összehasonlításban a poétikus ihletet egy hajóval, amely "a szabad tenger ösvényén" vitorzik. De itt is ő a természetes, egészséges ciklus rész: «Elfelejtettem a világot — és a szép csendben / Szép álmot alszik a képzelőerejem». A tél nyugalmának megjelenése szükséges a kreatív "ébredés" előtt.

A tél a prózában: társadalmi és történetmesélő tényező

A prózában a tél szerepe még sokoldalúbb.

«Kapitányfiú»: A hóvész (buран) a regény elején egy sorsdöntő, provokatív erő. Ez nemcsak realista részlet, hanem a jövőbeli történelmi katasztrófák (Pugacsev lázadás) szimbóluma. Ez a hóvész Gogolnyikot elviszi az útjáról, de találkozik Pugacsevvel, amely meghatározza az összes további életét. A tél itt egy történeti karakter.

«Eugen Onegin»: A tél fejezetei (a birtok életének leírása a télben, Tatyana moszkvai útja) fontos szociokulturális háttérképet alkotnak. A ruszin tél a sánkokkal, a bálakkal, a szentestei jóslásokkal — az országos életmód része, amelyet Puskin finoman és részletesen ír le.

Záró gondolat:

Puskin-nál a tél ábrázolása egy úton halad a romantikus metaforától a universalis irodalmi kódig. Ő egyszerre:

Szélies erő (hóvész, buран), amely a történelmi és a lélek káoszát jelenti.

Társadalmi kreatív feltétel (nyugalom, elzárkózás, koncentráció).

Eszeti öröm forrása (moróz napjának szépsége).

A nemzeti világ legfontosabb eleme (orosz életmód, kultúra).

Ez a kombináció a legpontosabb külső megfigyelés ("pufos", "nem romló" hó) és a legmélyebb belső jelentés, amely Puskin-i tél egyedi jelenség. Ő már nem csak az időszak, hanem a lélek állapota, a kreativitás törvénye és a filozófiai kategoria, amelyen keresztül a ember és az univerzum harmonikus és drámai egysége megnyilvánul. Puskin-nál a tél mindig egy dialogus: csend és vihar, nyugalom és cselekvés, a természet halál és a lélek virágzás.

Permanent link to this publication: