A nagy város hangja és tükrözése az irodalomban: monológ, beszélgetés, dialógus, zaj

A nagy város beszél. Nem szavakkal, hanem gumicsapok zörgéseivel, autóhornokkal, milliók lépéseivel, metró zúgásával, ablakokból hangzó zenével, kereskedők kiáltásaival, villamosok zúgásával, eső csörgéseivel. A város egy mély, sokhangú szinfonia, ahol minden hang a partitúra része. Az alkotók, írók, zenészek, rendezők mindig is próbálták megörökíteni ezt a hangot. A zajt jazz ritmusává, a reményt irodalmi monológává, az emberek beszélgetését festményes dialógussá alakították. Hogyan tükrözi az irodalom az iparváros akusztikáját? Vizsgáljuk meg a négy városi hang módusát.

Monológ: a város mint egyedülálló ember bűntárgya

Az óriási városban az ember gyakran magára marad. A tömeg körül van, de senki sem van, akivel szót ejthetne. Ez az akusztikus izoláció egy monológot hoz létre — egy belső hang, amely hangosabb a közterületi zajnál. A irodalomban a klasszikus példa Dostojevszkij "Aljázlati jegyzetekre" vagy Kauffmann regényei, ahol a hős sétál a homályos utcákon, beszélgetve magával. A költészetben ez Blok Alekszandr versai ("Éj, utca, lámpás, gyógyszertár…") — nem dialógus, hanem megfagyott belső sírás. A festészetben — Edward Hopper művei ("Éjszakai emberek"), ahol a figurák a kávéházban ülnek, de nem beszélgetnek, mindenki a saját világában. A zeneben — Erik Satie szóló zongoradarabjai, amelyeket "bútorzene" néven nevezett el — hangok, amelyek nem igényelnek választ. A városi monológ az irodalomban egy egyedülálló kiáltás a zajos ürességben.

Beszélgetés: a futás közbeni dialógusok

A város egy végtelen beszélgetés. A kereskedő és a vevő, a sofőr és a taxista, a szerelmesek a padon, két barát, akik bejönnek a bárba. Ezek a rövid, szakadozott dialógusok alkotják a városi élet anyagát. A irodalomban őket mesterségesen ábrázolta James Joyce az "Ulysses"ben, ahol a karakterek cserélgetik a monológokat, anélkül, hogy figyelnének egymásra. A színházban — Tennessee Williams vagy Edward Albee darabjai, ahol a beszélgetések a verandán vagy a konyhában válnak a városi élet lenyomatává. A filmművészetben — Woody Allen dialógusai, ahol a karakterek egyszerre beszélnek, zavarva egymást, de létrehozva a megértés illúzióját. A festészetben — Munch "Kiáltása"? Nem, ott inkább a monológ. De a Pьер Огюст Ренуар "Bál a Moulin de la Galette"-ben — sok beszélgetés, mozdulat, pillantás. A beszélgetés az irodalomban egy polifónia, ahol minden hang fontos, de senki sem hallja a társát végig.

Dialógus: amikor a város válaszol az emberre

Néha a város belép a dialógusba. Nem az emberek, hanem a maga városa: az építészete, az időjárása, a ritmusai. Az ember feltesz egy kérdést, és a város visszhanggal, lámpásignállással, váratlan utcavisszakanyarodással válaszol. A irodalomban ez "Péterváros" Andrej Beloj, ahol a város élő lény, amely beszél a hősével. A filmművészetben — Miklós Andrási filmjei ("Elhomályosulás", "Éj"), ahol a karakterek a széthullott római utcákon sétálnak, és az építészet nyomja őket, válaszolva a csendjükre. A zeneben — Frigyes Lang "Metropolis"? Nem, ez film, de Gótfried Gumpertz zenéje egy gép és az ember dialógusát hozza létre. A költészetben — Marina Cvetajeva "Moszkva" ciklusa, ahol a város megjelenik mint beszélő: "Moszkva! Milyen hatalmas vendéglőház". Az ember és a város közötti dialógus az irodalomban mindig is egy megállapodás keresése, hogy megtalálják az egymás közötti nyelvet a káoszban.

Zaj: az akusztikus káosz mint inspiráció

De a város fő hangja a zaj. Nem dallam, nem ritmus, hanem pont az kaotikus, diszónáns zaj. Motorzúgás, villamos zúgás, gőzszirénák, kiáltások, lépték visszhangja, szilánkok csörgése, idegen ablakokból hangzó zene. A zaj zavar, fáradt, de ugyanakkor inspirálja az alkotókat. A zeneben először a futuristák érezték ezt: Luigi Russolo "Zajok művészete" (1913) című művében felhívta a figyelmet a városi hangok felhasználására: vonatok zúgása, gőz szippantása, gépek csörgése. Később ez a fejlődés az ipari zene (Einstürzende Neubauten), a technó (metró ritmusok), az ambient (utcai zaj mint zene) irányába fejlődött. A festészetben — Umberto Boccioni futurista művei ("A város emelkedése"), ahol a mozgás és zaj törött formákon keresztül van ábrázolva. A irodalomban — John Dos Passos "Manhattan" regénye, ahol beépítették a hírlap címlapjait, utcai kiáltásokat, reklám darabokat. A filmművészetben — a 1920-as évek városi szinfóniái (Dzsegi Vertov "A filmember"), ahol a város zaját zenei montázs formájában jelenítik meg. A zaj az irodalomban nem antimuzsika, hanem új zene, amely tükrözi az időt.

Záró gondolat

A nagy város hangja sokoldalú. Ez lehet egy csendes monológ egyedülálló ember ablakánál, egy szakadozott beszélgetés a megtelt autóbuszon, egy dialógus a kőfalakból álló sziklák között, vagy egy kaotikus zaj, amely a fülekbe zúg. Az irodalom mindig is igyekezett megörökíteni ezt a hangot — nem azért, hogy elmeneküljön tőle, hanem hogy megérthesse. Megérthesse, hogyan élünk ebben a zúgásban, hogyan lélegzünk a léptetők közepette, hogyan szeretünk a sireneken kísérve. És talán, ha megfejtsük a város hangját, megfejthetjük a sajátunkat is.

Permanent link to this publication: